Emlékszem mindig vitatkoztam édesanyámmal, amikor a „pufis” kezeslábast rám akarta erőltetni gyerekkoromban. A végén aztán mindig ő győzött, eleve lejátszott meccs volt ez közöttünk, hiszen ha nem lettem volna hajlandó felvenni az utált ruhadarabot, akkor a kinti szánkózásnak is lőttek. Lehet, hogy az emlékeim kopottak már, de valahogy akkoriban több hó esett és sokkal nagyobb izgalommal vártuk a havat, mint a mai gyerekek.
Szánkózásra a legalkalmasabb egy domb, ám a budapestiek legkedvesebb helye a Normafa volt a múlt század közepén.
„Ó, azok a régi szép idők. Akkor még minden más volt.” – halljuk sokszor szüleinktől, nagyszüleinktől. A nagy havazásokról sokszor mesél édesapám telente és én mindig kíváncsian hallgatom. A 60-as, 70-es években a szüleim még lovas szánon közlekedtek, amikor leesett egy nagyobb mennyiségű hó. Ma már kuriózumnak számít egy ilyen „jármű”. A szánkó azonban még nem ment ki a divatból manapság sem, persze ha van amin csússzon.
Hazánkban 1947 februárjában mérték a legvastagabb hótakarót, pontosan 151 cm volt, és ez a rekord azóta sem sikerült felülmúlni. Közelebbi dátum az 1987-es év, erre talán többen emlékeznek olvasóink közül. Ekkor volt utoljára a legnagyobb havazás, ami akkoriban meg is akasztotta az ország működését. A szánkó vagy ródli akkoriban különösen hasznos eszköz lehetett, nem véletlen egyébként, hogy a legrégebbi szállítóeszközök egyike. Gyermekjátékként a kisebb méretű változata terjedt el, és ma már a fa mellett jelen vannak a piacon a fröccsöntött műanyag szánkók, bobok és hócsúszkák is. Ezek híján voltunk gyakran gyerekkorunkban, úgyhogy improvizálni kellett, a nagy kedvencem a műanyag zsák volt, bár okozott néhány lila foltot bizonyos testrészeimen, viszont elképesztő sebességet értük el vele.
A Budai-hegység peremén elhelyezkedő kirándulóhely a Svábhegy legmagasabb pontjaként 477 méterre magasodik. A 20. század első felében nemcsak népszerű kirándulóhely, hanem a sportolni vágyók paradicsoma volt sí- és szánkópályával, síugrósánccal, sífelvonóval és a Normafa Síházzal.
Kiváló a szánkózási és síelési lehetőség Magyarország legmagasabb hegycsúcsán, a Kékestetőn. Az 1920-as évektől lendült fel a sportélet a lankákon, illetve gyógyászati célokra és az üdülni vágyók számára is kedvelt úti cél volt. Az 50-es évektől már sífelvonó is üzemelt itt. A pályák működése természetesen függ a hótakarós napok számától, amelynek rekordja közel 80 éves: 1943-1944 telén 154 napot tett ki – a történelmi helyzet azonban ennek nem kedvezett.
A Balatonra jellemző, hogy téli sportolásra alkalmas módon befagyhat, például 1962-63 tele annyira zord volt, hogy a balatoni jégpáncél 110 napig, rekordhosszúságú ideig megmaradt. Legnagyobb folyónk, a Duna szintén ebben az évben, 1963-ban befagyott – napjainkig ez volt az utolsó év, amikor közlekedni lehetett a vastag jégen.
Hatalmas hótakaró a Kékes lankáin
Ilyen farkasordító hidegre, illetve hatalmas havazásokra talán már nem kell számítanunk, azonban közeleg a december és ki ne örülne egy kevéske hónak. Nem kell sok, csak szánkózhassunk újra, ahogy gyerekként tettük. Ha nem csúszik eléggé majd lábunkkal is rásegítünk.
Forrás: Mandadb.hu
Ha a cikket érdekesnek találta, látogasson el a profikaneten Facebook-oldalra, és nyomjon rá egy "Tetszik"-et. Megéri!